Novellák

"A mosoly - app" 


Kedveseim!

Nagyon hiányoztok a távolból. Igazából, már egy jó ideje halogatom, hogy írjak nektek, de mindig közbe jött valami, és gondolom a Ti naptáratok is tele van teendőkkel. Remélem, azonban, hogy annyira nem, hogy e levelemre időt ne tudjatok szakítani. Tekintsetek úgy ezekre a sorokra, mint a nagymamátok szívére tetovált oltalmakra. Tudom, hogy mennyire nem szereti a korosztályotok a tanácsokat, de én most mégis veszem a bátorságot és elétek állok pár útmutató jellegű gondolattal. Számomra az élet már a végéhez közelít, ezért is szeretnék valami olyat hagyni magam mögött, amit fel tudtok használni életetek során. Kérlek benneteket, építsétek be az életetekbe őket, ily módon örökké veletek maradok. Gondolhatjátok, hogy csak egy aggódó nagyi vagyok a virágos szoknyámban és hatalmas szemüvegemben. Tagadhatatlan az is, hogy nagyon rég volt már divat azokat a novellákat olvasni, amiket én tartok a könyvespolcaimon. Lehet, hogy már a konyhában való főzés sem olyan, mint régen, mert mindenféle gépek könnyítik, vagy éppen végzik helyettünk a munkát. Aki ebben nőtt fel, azoknak a fejében meg sem fordul, hogy ez tulajdonképpen természetellenes. Még itt, az elején szeretném azonban leszögezni, hogy véletlenül sem kritizálni szeretnélek titeket, vagy a "mai-világot", ahogy a korombeliek hívják napjainkat. Ha valamelyik szavamat túlzásnak tartaná a fiatal szívetek, egyszerűen lépjetek tovább rajta, én csak az évek során szerzett megfigyeléseimet írom le. Nyilvánvalóan nem mondhatom azt, hogy éljetek úgy, mint én éltem a fiatalságomat, mert az más világ volt. De azt kijelenthetem, hogy az erkölcsösség és az egyéniség megtartása nem évszámhoz kötött, legyen 1920, vagy 2020, a titok egy és ugyanaz. Tartsd meg azt, aki vagy, de fejleszd tovább, majd oszd meg, hogy gazdagodjon a világ. Hogy ezt hogyan lehet megoldani a modern világban, arra nektek kell rájönni. Viszont egy kis fényt, hogy lássatok az úton a keresés során, azt én is adhatok. A nagymamátok vagyok, és szeretlek titeket! Úgy gondolom, hogy nemcsak lehetőségem, de kötelességem is, hogy felvilágosítsalak titeket néhány dologban. Úgyhogy csapjunk is bele a lecsóba! Na, persze ne abba a lecsóba, amit főztem, bár nagyon finom lett. Most nem küldök belőle, nehogy ráfollyon a levélre és elmossa az értékes soraimat. Amikor kezembe vettem a tollat - igen, a régi töltőtollat, amit még nagyapátok vásárolt sok-sok évvel ezelőtt, és azóta is újratölthetem bele a tintát - tehát azt, amit a vitrinben őrzünk, akkor rögtön hatalmas tűz gyulladt a lelkemben. Nagyon lelkes vagyok, amiért végre kifejezhetem azt, ami már oly régóta gyülemlik bennem. Tudjátok, ahogy az ember idősödik úgy egyre hátrábbra is szorul a társadalomban. Hangja elhalkul, és kevesebb figyelmet kap. Háttérbe szorulásomat először nehezen éltem meg, de mára már megtaláltam a napfényt a felhők között, vagyis rájöttem arra, hogyan tudom a helyzetet előnyömre fordítani. Ezt egy szóval tudom elmondani: Figyelem! Elkezdtem figyelni a világot, figyelni az embereket, figyelni a gyerekeket. Nem akarom azt mondani, hogy kiábrándultam, inkább helyesebb, ha úgy fogalmazom, hogy ők ábrándultak ki. Legalábbis nekem ez volt a legelső benyomásom. Mintha megunták volna-elég hamar - a természetet, a növények szépségét, a barátságokat, az emberi kapcsolatokat, vagyis a valós világot. Ehelyett építettek egy menekülő útvonalat, ahol eltűnhetnek. Ott nem kell szembenézni az élet apró problémáival, vagy megküzdeni egy elismerésért. Ott minden adott, és könnyen megszerezhető. A " digitális világ" név alatt fut ez a hely. A kiskaput, vagyis az átjárót biztosítja hozzá a televízió, számítógép, tablet, illetve a leírhatatlanul nélkülözhetetlen okos telefon. Az utóbbihoz annyira ragaszkodtok, hogy szinte már a testrészetekké vált.

Nem mellesleg itt megjegyezném, hogy a testetek sem olyan már a használatuk miatt, mint kellene. Nemcsak az elhízásról beszélek, de a hátatok olyan görbe lett, mint egy kifli és fejetek csak lefelé tekint. Lehet, hogy most még nem okoz fájdalmat, de ha eljuttok az én koromba, már biztos nem lesztek hálásak a gépek előtt töltött napoknak. Talán minden eljut hozzátok az interneten, a különféle közösségi oldalakon keresztül. Hamarabb megtudjátok, mi történik Kínában, mint a kínai öregasszonyok és előbb értesültök arról, hogy esni fog, mint maga a virágzó talaj. A könyveket is hangosan hallgatjátok és képzeletetek helyett a tv képe átveszi a szerepet. Úgy látom, hogy túlságosan ellustít és kiszolgál titeket ez a világ, anélkül, hogy bármi maradandót kapnátok. Mert amint elalszotok, kitörlődik fejetekből a haszontalan információ áradat és másnap reggel újakat igényeltek. Csak tudnám, hogy miért? Miért akartok olyan hirtelen tudomást szerezni a világ helyzetéről, amikor nem is abban a világban éltek? Mit tudtok ti a világról? Hiszen történelem órákon, vagy földrajz órákon is jobbnak tartjátok, ha a pad alatt játszotok a telefonon. Egyszerre élvezitek a tudást és undorodtok meg tőle, mert nem azt a tudást vittétek be, amire szükségetek lenne. Elméteket nem táplálja a beáramló információ tenger, hanem csak még éhesebbé teszi. Észre kellene vennetek, hogy önmagatok ismeretét éhezitek, amit legegyszerűbben közösségekben találhatnátok meg. Ha megismerkedtek egymással, megismerkedtek magatokkal is. De ez sem megy a billentyűkön keresztül. A szemkontaktust nem tudja helyettesíteni a kamera. Talán messze él tőletek az, akivel beszélgetnétek és így győzitek le a távolságot? De ha csak vele beszélgetnétek, nem gondoljátok, hogy valami gond van? Annyi ember van körülöttetek, a közvetlen környezetetekben, észre kellene őket venni, és megpróbálni kapcsolatot kialakítani. Csak először lenne furcsa, higgyétek el nekem. Egy kicsi többet nézni felfelé, mint lefelé. Egy kicsit többet nézni egymásra, mint a kijelző táblára. És nemcsak nézni, de látni is azt, ami előttetek van. A rút igazság az, hogy csak egy képernyőn keresztül látjátok a világot. Csak apró pöttyöket néztek egy síkon, de a 3 dimenziós mozi körülöttetek zajlik. Ajánlom nektek, hogy vegyétek észre és vállaljátok fel szerepeteket! Jó az internet, ha tanácstalanok vagyunk valamiben, de az legyen az utolsó segélykiáltás. Inkább hívj meg egy idegent, ha eltévedtél, mert ő a tanács mellé egy szerető mosolyt is ad. Semmi sem kötelező megfogadni abból, amit írok, de tudnotok kell, hogy féltelek titeket, hiszen a szemem fényei vagytok 17 éve, amióta megszülettetek. Bár tavaly karácsony óta nem találkoztunk, én minden nap gondolok rátok. Ma is ezt tettem, csak ezúttal fizikai formába is öntöttem gondolataimat. Saját kézzel írt levelem soraiba az érzéseimet is átküldtem, remélem megérkezik majd,ha kinyitjátok a borítékot. Egyszerűen nem akarom, hogy 60 év múlva úgy ébredjetek fel, hogy visszatekintve az életetekre, nem láttok ott semmi hasznosat. Hiszen a reggelt az instagram végigpörgetésével kezdtétek, majd posztoltatok a facebookon. Az iskolában, vagy a munkahelyen játszottatok a trollokat pusztító, vagy virtuális állat- etető játékokon, majd hazaérve bekapcsoltátok a tv-t. Este pedig a családi vacsora helyett, chateltetek valakivel a távolban, aki ugyanannyira azt hiszi, hogy él, mint ti, pedig fogalma sincs arról, hogy mi az élet. Nem vagyok a helyetekben, de ha ott lennék, nem akarnék szerelmes lenni telefonon keresztül. Akkor valójában a szerkezetet szeretjük nem? Nem akarnék minden étkezés előtt fotót készíteni a tálról. Hogyan nem hűl ki, ha ennyit babráljátok? Nem akarnék kutyafüleket és nyelvet helyezni a fejemre, amikor mosolyt is tehetnék, de azt sem egy applikáción keresztül.

A "mosoly - app" az öröm, de az csak a való világból tölthető le. Mégpedig úgy, hogy barátokat szerzünk, és törődünk is vele. Talán meglepődhettek, hogy honnan ismerem ezeket a szavakat, de látjátok, hogy a figyelem, ilyen varázslatokat tud okozni. Próbáljátok ki! Többet a valóságba, mint a mesébe. Mert amit ott láttok, csak a máz, a felszín, akár az "egyszer volt, hol nem volt"-al is kezdődhetne. Mindent meghamisítanak, hogy vonzóbb legyen, amit a képernyőn keresztül néznek.

Olyan, mint az ízfokozó burger, több kell, de hiába, hisz nincs benne lélek. Keressetek, hogy hol tudtok tanulni, hol tudtok táplálkozni! Ne kelljen megkérdeznetek, amikor az én koromba értek, hogy: Mikor éltem? A válasz, a most, úgy, hogy tegyétek emlékezetessé. Talán áldozatokkal jár, de a munka megtérül. Még egyszer írom, nem kioktatásnak szánom, csak elővigyázatosságból szólok. Hiányoztok és elmondhatatlanul szeretlek titeket. Ha tudjátok mi a szeretet, a soraimból azt olvassátok ki. Amilyen gyorsan csak tudtok, gyertek és látogassatok meg! Van még más is a tarsolyomban és a lecsóim is nagyon finomak! Ez volt az előétel, remélem ízlett!

Csókol, ölel, és imádkozik értetek: Mari nagyi

A levél a két testvérnek érkezett, Alexnek és Lillának, bár a nagymama küldhette volna bármelyik fiatalnak is.

A legmenőbb app - ot, nem a telefonon hordozzuk, hanem az arcunkon.

A "mosoly - app" frissítésre szorul!

Tamásfalvi Hanna

Egész évben Karácsony 


Egy pörgő város közepén lévő felhőkarcoló emeleti lakásában két lány az enyhe őszi idő ellenére, már átszellemülten készül az ünnepekre. Bár még jóval több, mint egy hónap van addig, de Blanka úgy döntött, hogy ő lesz az első, akinél megjelennek idén a díszek.

Barátnője Rita az ablakból nézi, ahogy a lenti park fáit megfosztja leveleitől a szél, majd felkapja, és táncol velük. A lány elmerül a tánc játékában, úgy érzi, ő is olyan könnyed, hogy el tudna repülni a semmin. Talán tündérek mozgatják őket, talán az angyalok játszanak láthatatlan zsinórokkal...

- Rita... Rita! ...Rita!!! Hallasz te egyáltalán? Segíts már!

- Jaj! Ne haragudj, csak azon gondolkoztam, hogy...

- Hogy?

- Inkább nem mondom el, mert kinevetsz!

- Nem foglak kinevetni, a legjobb barátnőd vagyok. Igaz, néha szétszórt vagy, de sosem nevetlek ki.

- Szóval, hogy... Mikor lett vége a nyárnak? ...Mármint, értem, jön az ősz, lehullanak a levelek és minden olyan, mint egy színes freskókkal teli szoba, ami renoválásra szorul, de régen ilyenkor még nem énekelgettük a Jingle Bell-t, elég volt akkor, amikor már leesett a hó és eljött a december. Mostanában, mintha évről évre hamarabb kezdődne a karácsonyi időszak.

- Ebben van egy kis igazság, de én nem gondolom, hogy ez baj lenne. Az emberek egész évben dolgoznak, küzdenek, veszekednek és kikészülnek. Jólesik belevetni magát valamibe, ami ilyen nyugodt, békés és annyi titokzatos szeretet övezi...

- Mintha így próbálnának az emberek elmenekülni a világ zűrzavara elől...

- Pontosan! Hiszen Karácsonykor senkit sem érdekel az eredményed, a kinézeted vagy a különcséged. Karácsonykor az emberek minden előítéletüket leteszik, és végre ünnepelnek...

- Már ne is haragudjatok, hogy csak úgy belevágok a beszélgetésetekbe, de ti melyik dimenzióban éltek?- lépett oda Zoli

- Miért talán téged is zavar, hogy már most elkezdjük díszíteni a szobát? - kérdezte Blanka a bátyjától.

- Dehogy... a Karácsonyra értem! Egyáltalán nem az, aminek hiszitek! Kiszínezitek a kislányos álomvilágotokkal, de a valóság már csak fekete-fehér, üres kép. A Karácsony ma már csak a váza annak, amiről ti beszéltek!

- Ezt, hogy érted?- kérdezte Rita.

- Ne hallgass rá! Minden szava a gonosztól jön! Csak azt akarja, hogy mi is olyan kietlen világban éljünk, mint ő!- kiáltott fel Blanka.

- Lehet, hogy a világom kietlen, de ez a valóság. Az egész karácsony dolog csak gazdaság. Minden a pénzről szól a világban, és sajnos ebbe a karácsony is beletartozik.

- De mégis a karácsony hogyan szólhat a pénzről?- kérdezte Rita

- Most tényleg ennyire naiv vagy Rita?- szólalt meg Blanka

- Nem értem, mire gondolsz. -válaszolt Rita

- Hagyd csak, majd én elmagyarázom.

Azzal, hogy minél előbb elkezdődik a "varázs", az emberek felfokozott állapotba kerülnek, ezáltal pedig megengedőbbek lesznek magukkal szemben. Úgy gondolják, mivel ünnep van, ki kell tenni magukért, aminek a legegyszerűbb módja: költeni a pénzt. Minden reklám a tárgyakra, az ajándékokra helyezi a hangsúlyt. Azt éreztetik, hogyha nem költesz eleget, nem szereted a másikat, vagy nem tiszteled eléggé a karácsonyt. Hiszen ilyenkor "adni a lényeg, és nem kapni". Csakhogy az embereknek már nincs semmijük, és ahhoz, hogy adjon, meg kell vennie valamit.

- Mi az, hogy nincs semmije?- kérdezte Rita.

-A nagymamám mesélte, hogy régen, a nagy szegénységben az emberek abból adtak, amijük volt, vagy amit el tudtak készíteni. Aki finomat tudott sütni-főzni, az süteménnyel, mézeskaláccsal lepte meg a másikat. Akinek jó volta kézügyessége, az festett, rajzolt vagy hímzett. Aki a zenéhez értett, az hangszeren vagy a hangjával fejezte ki háláját. Az embereknek volt idejük fejleszteni művészi készségeiket, és ilyenkor fel is használták, és legfőképpen kimutatták azt. A nagyon szegények talán még mindig egy ilyen világban élnek...

- Ez gyönyörű, én is egy ilyen világban akarok élni!- kiáltott Rita

Persze most ez lehetetlen. Ezt hívják rossz helyre születésnek. Nem tudsz változtatni a rendszeren és a koron, amiben vagy.

- Dehogynem tudsz! - Szólt hirtelen Blanka. Ha akarod, akkor a szeretet ünnepét látod.

- Igen, a szeretetét..., ami az ékszerekben, telefonokban,autókban nyilvánul meg- parodizálta Zoli. Hogy lehetsz ennyire...

-... ennyire milyen, tisztaszívű?- kérdezte Blanka

-... ennyire lány,- majd lazán elsétált Zoli a szobájába. A lányok képtelenek tisztán látni. - mormolta magában a fiú.

- Igaza van. Ült le csalódottan a földre Rita.

- Ugyan már, hajolt le hozzá Blanka.

- Ilyenkor látom meg, hogy milyen kicsi a világom... Mielőtt elkezdtük volna ezt a nagy beszélgetést, én azt hittem azért kezdik el ilyen korán a készülődést az emberek, mert utálják az őszt. Hogy gyorsan túl legyenek a nyár utáni vágyódáson, és újra meleget érezzenek a szívükben. Látom már, hogy ez csak az én butaságom, az emberek többsége nem gondolkodik az évszakokon.

- Jaj, nehogy sírj már!- ölelte át őt Blanka. Igen, éppen ezért szeretlek, mert így gondolkozol, és ezért is téged hívtalak át díszíteni... ki mást lehetne rávenni november közepén, hogy hópelyheket és mikulást ragasszon az ablakokra! -nevettek fel.Egyébként sem az a lényeg, hogy mit gondol Zoli a karácsonyról, vagy, hogy ötven éve mit csináltak a nagyiék. Látod még a kettőnk gondolatai is különböznek. Igazából csak az a lényeg, hogy Te mit gondolsz a karácsonyról, Te hogyan éled meg. Számodra azt fogja jelenteni, amihez te kötöd- fejezte be Blanka.

- Talán igazad van. De most már ideje hazamennem. -mondta Rita

Az út elég érdekesen alakult. Csak pár utcával lakott odébb a lány, de lelki utazása még álmában is folytatódott. A végén pedig világossá vált az üzenet, amit egy fényes hullócsillag adott át. Rászállt a szentlélek. Fülében tisztán hallotta a hangot:

"Nem kellene mesterkéltté tenni ezt az ünnepet! Így év végére már mindenki elfárad, ahelyett, hogy szerepjátékot játszanánk, inkább forduljunk őszintén egymáshoz.

A szeretet hall. A szeretet lát. A szeretet van. A szeretet ad. Miért félsz a szeretettől? Azt gondolod ez számodra nem lehetséges? Ez nem igaz, senki sem túl kevés a szeretethez!

Tudom, hogy legbelül hiszel benne. Viszont az nem elég, ha Egyedül hiszel benne. Csak akkor lesz az ünnep szeretet ünnep, ha együtt azzá teszitek!

A szeretet egy nagyon különleges dolog. Teljesen logikátlan, ezért nem tanítják az iskolában! Mégis ahhoz, hogy életben maradjunk, szeretet kell, különben nem élsz, csak létezel. Édesanyád elengedhetetlen keze, édesapád kitartó jelleme, testvéreink mély szövetsége, barátaink befogadó köre. A szeretethez kellenek az emberek, akiket szerethetünk.

Nem kellene úgy lennie, hogy csak karácsonykor merjünk gyengédnek lenni és szeretni. Ha mégis csak ilyenkor vagyunk képesek erre, akkor egész évben karácsonynak kellene lennie. Ehhez nem kell, hogy mindig álljon a díszes fa, vagy a szaloncukrok özöne és az sem, hogy csengő szóval üdvözöljenek. Csak annyi kellene, hogy figyelünk egymásra és adunk abból, amink van.

A szeretet végtelen, úgy lehet osztogatni, hogy sosem fogyunk ki belőle.

Kérlek, még most próbáld ki, ne csak jövőre!"

Ezek voltak belső gondolatai fiatal lelkének. Tudta, hogy reggel, amikor feljön a nap, másképp fogja nézni a világot.

Bárcsak mindenkire leszállna a szeretet hullócsillaga, ami megvilágítja az útjukat!

Ezt kívánom mindenkinek!

Boldog Karácsonyt!

Másnap reggel lehullott az első hó és a színes tájat fehérré változtatta. Csend volt és hideg. A fákon mereven állt a vékony hóréteg, mintha egy fényképet néznénk.

El kellett, hogy jöjjön a hó. Éppen itt volt már az ideje. Bár korábban érkezett, de nem ok nélkül. Mert ahogyan a lassan elpusztuló, sártól locsogó természetre leszállt, és ez által elfedte a piszkot és a szétszaggatott lombokat, az embernek is kellett már.

Hiszen a hó egyesít és eltemeti a tegnapot. Az emberiségnek szüksége van egy új, tiszta lapra, hogy olyanra fesse, ami igazán kifejezi a bennük lévő világot. Ezt a hó biztosítja, ha eltemetjük vele együtt a múltbeli téves eszméinket is.

Amikor Rita felébredt, tisztán látta, hogy álma, milyen rejtett kincs felett nyitotta fel a szemét.

A hó megvilágította előtte a karácsony lényegét:

Mindegy, hogy ki és hogyan gondolkodik. Csak az számít igazán, hogy elfogadjuk egymást és nézeteink miatt ne ellenségekké váljunk, hanem a színes festménnyé a fehér hó által lealapozott tájon.

Karácsonykor ez a festmény életre kelhet, ha az emberek megünneplik egymást.

Mert a legnagyobb ajándék Bennünk van!


EZER AZ EGYBEN

Annyira régen volt...

Alig emlékszem már arra, hogy ki voltam akkor. Azt kérdezgették, hogyan sikerült így kivirulnom. Mindenki azt mondta, szerencsés vagyok, mert van nagy házam, egészséges családom és tiszta ruhám. Engedd meg, hogy elmondjam, nem emiatt vagyok szerencsés, bár pár éve még ezt hittem. Úgy éltem, hogy csak a sikert hajszoltam, de a boldogság ennél több. Mit jelent nekem? Mi jelenti nekem? Az összes felgyűlt kérdésre egy szó a válasz: a fülbevalóm. Eljött az idő, hogy elmondjam, ahhoz, hogy tisztán láthassátok és én is megértsem.

Minden egy kedd reggelen kezdődött. Július volt, a nap égetett, a szél gyengéden játszadozott a fa leveleivel. Anyám szokás szerint mindenkinél hamarabb ébredt a kastélyban. Cipője kopogása és a madarak csicsergésének beszűrődött hangja ébresztett. Akkoriban életem nehéz szakaszában voltam. Nem tudtam túljutni a múlton, az elhagyatottságon, azon, hogy a gyűrű, melynek az én ujjamon kellett volna ékeskednie, egy másik lányon van. Szerettem a herceget, akihez hozzá akartak adni a szüleim, de ő visszautasított, mert mást szeretett. Ezért költöztem vissza apám grófi palotájába, de a bánatomból nem tudtam kiszakadni, hiszen a múlt az múlt volt.

Aznap reggel azonban vettem egy nagy levegőt és tükörbe néztem. Felvettem a bíborszínű ruhámat és elindultunk anyámmal a szokásos keddi körutunkra, a szabóhoz, az ékszerészhez és a fodrászhoz. Ahogy sétáltunk az utcán, próbáltam elképzelni, hogy merre kellene vinnem az életemet. Legyek gyermek, aki labdázik a szélben? Áruljam a piacon kertünk gyümölcseit, mint az asszonyok? Vagy legyek erős és bátor és álljak be a seregbe? A gondolatok eltöltötték az elmémet, de tudtam, hogy egyikben sem lenne otthon a szívem. Nem éreztem, hogy bárhol is lenne helyem, ezért inkább próbáltam eltűnni, visszabújni csigaházamba. A lány, akire mindenki azt mondja, hogy szerencsés, könnyes szemekkel ült Bőm úr várakozójában, amíg az anyja az új arany medálját választja ki.

Bőm urat gyermekkorom óta ismerem, mindig személyemre szabta az összes láncomat, gyűrűmet, kiegészítőmet. Azt hiszem, sosem látott még olyan csalódottnak, mint aznap. Teával kínált, de én nem kértem, sőt egy árva mosolyt sem tudtam kicsikarni magamból. Félrehívott, és így szólt: "Van számodra valamim!" Nemet akartam mondani, de a titokzatos csillogás a szemében vonzott. Ezért engedtem, hogy levezessen az irodájába, ahol egy kis barna dobozkát nyújtott át. " A legértékesebb kincsem a boltban. Senkit nem tartok elég méltónak arra, hogy viselje, de téged igen. Édesanyádnak akartam adni, de neked nagyobb szükséged van rá." Kinyitottam és egy megbarnult, aranynak látszó fülbevaló volt a kopott dobozban. Nem tudtam mire vélni a szavait, sem a csodálatát, hiszen csak egy kopottas ékszer volt, amit láttam. Nem szóltam semmit, kerestem a szavakat, amivel nem sértem meg a kedves Bőm urat, miközben anyám lépett a szobába és szakította meg a gondolataimat. "Indulhatunk! Azt tedd le, mást már nem veszünk!" - szólt anyám. Nem Mary, a fülbevaló nem eladó, hiszen az értéke megfizethetetlen még a számotokra is. Viszont én odaadom a lányodnak, mert szüksége van rá."- mondta Bőm úr. "Köszönjük szépen!" - válaszolta elgondolkodva anyám. Ezután Bőm úr belehelyezte a fülembe az ékszert és egy kézcsókkal búcsúzott.

Mikor anyám jobban szemügyre vette a kopottas fülbevalót, mondta, hogy vegyük ki, majd veszünk szépet, csillogót és újat. De én elkezdtem ragaszkodni hozzá, szinte zakatolt a szívem, hogy viselhettem. Évek óta nem tett senki sem értem ingyen valamit a szüleimen kívül. Nem a tárgy tett boldoggá, hanem Bőm úr szándéka. Estére teljesen elfeledkeztem róla, hogy a fülemben van a fülbevaló. Hamarabb álomba merültem, mint máskor, és nem vettem ki a fülemből.

Aznap éjjel csodálatos álmom volt. Egy káprázatos helyen jártam álmomban. Olyan volt, mint a Mennyország. Egy fehér ruhás, angyalnak tűnő nő jött velem szembe, a karjait kitárva. Azt mondta, tegyem le a súlyokat, amiket cipelek. Észre sem vettem, de két hatalmas zsák volt nálam. Átvette tőlem és kiszórta őket. A hercegem képe, a tőle kapott drága ajándékok és a könnyekkel megtöltött zsebkendők hullottak ki, majd a földre érve, aranyszínű homokká váltak. Az angyal így szólt: "Tudod kedves, ez minden, ami a lelkedet nyomja és húz le a mélybe. Némelyekre sok pénzt költöttél, némelyeket mások adták neked. Lehet, hogy vannak, akik irigykednek rád, hogy birtokolod mindezeket, de te, aki nap, mint nap hordozod őket, koránt sem vagy boldog. Elhiszem, hogy csalódott vagy, amiért nem került rád a korona, de hidd el, hogy jobb nem is történhetett volna.

Mert az egy nehéz korona. A megfelelés, a kétszínűség, a tökéletesség csillogó koronája az. A korona szebbé teszi a viselőjét, de a szépség fájdalmat ad a szívnek, mert az, amit kapsz nem a valós szépség. Neked így is elég terhed van, hidd el, nem volt rá szükséged. Ne hibáztasd magadat, amiért úgy vágytál utána. Szép akartál lenni, királynő akartál lenni, és mindenekelőtt a felesége akartál lenni. De ha hozzámentél volna, elveszíted a valós szépséged és az irányítást önmagad felett. A korona elnyomja az elmét, és viselője nem tud tisztán gondolkodni. Én bölcsességet adok neked, mert bátran eldobtad a zsákot, melyben az értéknek tűnő szemeted volt. Ez a fülbevaló fog emlékeztetni, hogy mindig a jó utat válaszd. Nem nehéz, alig érzed, hogy viseled. Ha nehéz helyzet jön az életedben, mindig megsúgja majd, hogy mit tegyél. Ez a valós érték, melyet senki sem lát. Hosszú hajad eltakarja a füledet, de neked nem is azért van szükséged erre a kincsre, hogy mások lássák milyen gazdag vagy, hanem, hogy jó döntéseket hozzál. Látszólag sokkal kevesebbet kapsz, mint amit itt hagysz, hiszen a zsákok nálad is nagyobbak voltak, ez viszont a tenyeredben is elfér. A világ látta azt, ami a zsákodban volt, ezt azonban nem fogja látni, mert ez valóban a tiéd lesz! Most pedig engedd meg, hogy visszarepítselek, a fülbevaló már a füledben van, és ezt is ő súgta meg neked. Segítségedre lesz egész életedben, ahogy nekem is annyit segített, amikor még éltem. Bőm úr elhunyt édesanyja vagyok, és azt mondtam a fiamnak, hogy csak annak adhatja a fülbevalót, aki érdemes arra. Mindig káprázik, amikor megtalálja a gazdáját, mint most is a te füledben. A szikrák repkednek, de csak te látod őket. Mutasd meg másnak is a valódi szépséget, melyet a fülbevaló súg neked!"

Ekkor kipattant a szemem, már reggel volt. Az ablakból láttam, ahogy a fülbevalón ezer pillangó aranyszínű szárnyai csillognak, ahogy a nap rájuk süt. Tudtam, ezek a szikrák. Eldöntöttem, hogy keresni fogom a szépet, a valós szépet. Minden úgy lett, ahogy az álmomban hallottam. A fülbevaló súgta nekem a választ, segített dönteni a valós szép mellett. Nem vettem ki soha, mert nem zavart, nem húzta le a súly a fülemet. A részemmé vált, vele együtt, pedig az igazság, mert mindig megláttam a jót. Szerencsés vagyok! - már ki tudom mondani.

Most, tíz évvel a történtek után, már nem hiszek a szerencsében. Kellett egy évtized, hogy rájöjjek, be tudjam látni azt, hogy mindennek oka van. Régen képtelen voltam szembenézni a világgal, és minden nehézségre azt mondtam, hogy szerencsétlen vagyok. Mióta enyém a fülbevaló és büszke viselője vagyok, az életem gyökerestől megváltozott. Többé már nem fogok rá semmire sem egy egyszerű jelzőt, vagy nem alkotok elhamarkodottan véleményt. Mindig törekszem a dolgok mögé látni, és erre a fülbevaló tanított meg. Látszólag ő is csak egy tárgy, amit az ember felvesz estélyekre, alkalmakra, ha tetszeni akar, vagy ha csak úgy tartja a kedve. Sokan értetlenül is néznek rám, miért hordok egy ilyen nemes ékszert napi rendszerességgel? Nem tudják, amit én tudok, hogy mi áll mögötte: a titok, hogy él, és hordozza az elmúlt évszázadok minden bölcsességét. Számomra is megnyitja az ÉLETET.

A szavak, amiket súg, általam mások lelkét is megmenti. Nem is írtam még azt, hogy tanácsadó lettem. Beengedek a fényesre csiszolt palotámba minden beteget, hogy elmondhassam nekik, amit számukra üzen a fülem, és segítse gyógyulásukat. Néha kicsit csalónak is érzem magam, mert az összes dicséret reám száll vissza, pedig a gyógyító szavak nem belőlem erednek, én csak közvetítem őket. Valahányszor, amikor ajándékot kapok, el akarom mondani az igazat, de ilyenkor a fülbevaló megszólal, és szinte befogja a számat. Inspirál, irányítani tud, de nem rossz értelemben. Inkább vezet a helyes úton. A jelzőfényem és a hangom. Sosem erőszakos vagy tiltó, és én nem is akarok ellene cselekedni, mindig elismertem az erejét.

Elérkezett azonban az idő, hogy elmondjam, miért írtam ezt a történetet. Az emberek sokszor furcsán néznek rám, mert még fiatal vagyok, de mégis rengeteg az átadható tapasztalatom. Nem szégyellem, sőt leírhatatlan boldogsággal tölt el, hogy szinte belém szállt az összes erős nő tudása, tanúsága, akik előttem viselték és a tulajdonosai voltak ennek a varázslatos ékszernek. Mintha nem egy nő lennék, hanem ezer az egyben. Erről szól az életem, hogy átadjak mindent a jelenbe, amit a múltban a hozzám hasonló nők megtanultak. Ezer embernek segíthetek egy szóval, ezer lelket menthetek meg egy mosollyal. Nincs annyi kincs a világon, amiért eladnám ezt az ékszert. Majd ha eljön az ideje, megkapja az, akiben ismét felszínre jut a fülbevaló üzenete, aki meghallja szavát. Most én vagyok erre kiválasztva, én adom át a fülbevaló bölcsességét. Vállaltam és vállalom újból, minden reggel.

Ez a történet mindenkinek szól, aki fél, aki nem meri felvállalni a neki elrendelt életét. Reményt szeretnék adni az összes nőnek a királyságban, az országban. Nekem is szól ez a történet, hiszen nekem sem egyszerű az életem, és nem is én írom ezt, hanem a fülbevaló szavai ezek. Az ezer nőé, aki benne van ebben az egy testben, az enyémben. Persze képletes ez az ezer, valójában sokkal több lehet. Minden nőben sokkal több rejlik, mint a külseje. Tudnia kell mindenkinek, aki ezt olvassa, hogy mindenki meg tudja hallani a fontos dolgokat, ha figyel befelé.

A fülbevaló végső üzenete - aki rábólintott, hogy nyilvánosságra hozzam ezt a történetet - így hangzik: Az irányok, a hatások, a gondolatok, az érzések, a vágyak, a szándékok, a kérdések, de a válasz és a kivitelezés is ugyanaz az egy: a szeretet. Így jelenik meg a legtökéletesebben: ezer az egyben!


Ha tanítani tudnék...

Sok mindenhez lehetne hasonlítani a világunkat. Nagyon sokat változott, amióta létrejött. Néhány dolog viszont már a születése óta jelen van. Nem mi emberek vagyunk az első, és talán nem is az utolsó lakosai ennek a csodaszép kék bolygónak. Az idő múlásával, és a tudomány fejlődésével egyre jobban kisajátítottuk magunknak a hatalmat. Urai lettünk a szárazföldnek, urai lettünk az álló és mozgó vizeknek, majd a levegőnek is. De nem állunk meg, az egész naprendszert ki akarjuk sajátítani, pedig nem vagyunk egyedül a világegyetemben. Nem hiszem, hogy probléma lenne kíváncsiságunk, ismereteink terjesztése, de a csillagok előtt először önmagunkat és környezetünket kellene megismernünk. Talán nem a Nap a legközelebb ragyogó test, hanem az égnél közelebb is vannak fénylő kincsek, körülöttünk, mellettünk, talán bennünk.

Oly sok segélykiáltást hallok, oly sok könnycsepp hangja üti meg a fülemet. Oly sok iránytévesztett ember halad el mellettem, anélkül, hogy rám nézne, anélkül, hogy észrevenne. Igaz, nincs semmi rajtam, ami elárulná nekik, hogy ki vagyok, és mit éltem át ez elmúlt évek, évtizedek alatt. Pedig annyira szeretném felfedni magamat, annyi minden lenne, amit el tudnék mondani. Azonban nem avatkozhatok bele az életükbe, nem vehetem át az irányítást felettük. Segíteni csak akkor tudok, ha ők jönnek hozzám. Tudniuk kellene, hogy egyedül nem képesek kilábalni a gödörből, amit saját maguknak ástak. Nem szégyen beismerni, hogy társra van szükségünk. Lehet, hogy csak egy mosoly kellene valakitől és máris szembe mernénk nézni a problémákkal. Egy mosoly milyen sokat tud jelenteni! Talán az utolsó őszinte dolog ebben a túlfejlődött világunkban. Egy mosoly, ami embereket köt össze és kapcsolatokat alakít. Hangok nélküli beszéd, szavak nélküli üzenet. A mosoly az emlékeztető arra a világra, amit az őseink ránk hagytak, hogy építsük fel, amit ők elkezdtek, de befejezni nem tudtak, mert eljött az a bizonyos idő számukra. A mosoly a jel, hogy sohasem késő, mert bennünk is él, ami elődeinkben. Érzések vannak bennünk, amik hatnak a testünkre és kialakul egy mozdulat, amit mosolynak nevezünk. A mosoly igazából nem csak a szánkon látszódik. Ha valaki igazán mosolyog, annak az egész testét befedi az öröm. Egy ember csak mosolyogva teljes. Le sem tudnám tagadni, hogy mennyire rajongok a mosolyokért. Ezért is érzem magam kissé letörve, mert az utóbbi időben elég keveset láttam. Itt az idő, hogy bemutatkozzak. Valaki vagyok, aki mindent lát. Valaki vagyok, aki mindent hall. Valaki, aki már nagyon régóta itt áll. Egy alak, aki képtelen mozogni, és arról álmodik, hogy egy nap megtanul mosolyogni. Mivel csak az emberek tudnak mosolyogni, velük szeretnék kapcsolatot létesíteni. De olyan, mintha már elfelejtettek volna. Én csak egy szobor vagyok, egy kifaragott kő. Egy kemény szürke szikla. Fejemet már körbefutotta a borostyán, de nem bánom, mert tavasszal a virágai olyanok, mintha koszorút alkotnának a homlokomon. Lábaim is tele van futónövényekkel és olyan kicsinek érzem magam, hiszen a por teljesen befed, és a szélfútta apró törmelékek megrekednek repedéseimben. Semmi sem rosszabb annál, amikor eljön a tél, és a hideg jég megpróbál szétfeszíteni. Annál pedig nincs is kellemesebb, amikor tavasszal meghallom az első csiripelő madarakat, a hó elolvad és tisztábban ragyogok, mint az év bármely szakában. Figyelem a földet, ahogy haladnak körbe- körbe a nap körül, elhozva az évszakokat. Sosem állunk meg, csak megváltozunk. Körülöttem is rengeteg változás történt az elmúlt évtizedek alatt. Fénykoromban, amikor egy református, puritán iskola díszelgett mellettem, igazán közkedvelt személy voltam. A fiatal lányok segítő barátjukként tekintettek rám. Ezek fennállásom - mert életnek nem nevezhető- legszebb évei voltak. A háború végével, az iskola bezárt, és mintha a történelem elfeledkezett volna arról, hogy itt valaha zajlott az élet . A lányok felnőttek, a tanárok pedig már békében nyugszanak valahol a földben, felettük, egy hozzám hasonló, csak kereszt alakú kőhalom díszletében. Eleinte nem bántam, hogy nincs már olyan nagy felhajtás körülöttem és van egy kis nyugalmam. Azonban, ahogy múlt az idő, és látom az erre vetődő emberek érdektelen tekintetét, egy vágyláng ébredt bennem, mára pedig már tűzként lobog. Újra segítség szeretnék lenni. Közvetíteni szeretném egy okos, de félénk lélek üzenetét, aki általam üzen, vagyis mögülem beszél. Hadd legyek a fal, ami egy szépséges lelket takar, hadd legyek a szobor, ami mögött ott áll a szeretet. Hadd legyek a torony, ami irányt mutat az úton, felfelé a békességbe. De nem tudok beszélni, cselekedni. Egyetlen dologra vagyok csak képes, állni és eltakarni azt, aki képes mindezekre, vagyis él, csak nem meri nyíltan felvállalni feladatát, hivatását. Ezért lehetek én a segítő! Az emberek azt hiszik, valami varázslat történik, pedig csak egy jótékony lélek dolgozik a háttérben. Mivel nem tudják, hogy ember cselekszik, nem kritizálják, nem ítélik el, hanem bíznak benne. Furcsa egy teremtmény az ember! A fajtársának és a testvérének hisz a legkevésbé, ugyanakkor pedig egy titkos, képzeletbeli angyal kéréseit gondolkodás nélkül megteszi. Bárcsak létezne újból valaki, aki olyannyira bölcs, hogy látja a világot és szobornak álcázva magát levelek üzenetében segít az embereknek. Sajnos azonban manapság mindenki csillogni akar és a tetteiért azonnali jutalmat követelni. Senki sem akar az árnyékban állni és valamit csak önmagáért tenni. De én bízok az emberekben! Csak lesz valaki, aki mögém áll... Ilyen gondolatok hemzsegnének a fejemben, ha ember lennék. Van úgy azonban, hogy Isten még egy szobor imáit is meghallgatja, ha valami jóért könyörög. Hihetetlen dolog történt ugyanis augusztus elején. Már csak egy hónap volt a nyárból, néhány falevél már takarta a talajt a lábam alatt. Munkások jelentek meg a környéken, és alig bírtak átgázolni az udvaron, a fákról lógó indákon és az előttem álló hatalmas csipkebokron keresztül. A kantáros nadrágú és védősapkás emberek mérőszalagokkal és vágó eszközökkel érkeztek. Tervük, hogy renoválják az iskolát, hogy már szeptembertől újra elindulhasson az oktatás egy osztállyal. A gyermekek külföldről jönnek, gazdag, híres emberek sarjai, akik meg akarják óvni gyermekeiket a modern világ ártalmaitól. Az erdő közepébe, a természet közelségébe küldik őket egy bentlakásos iskolába, hogy észrevegyék a valós értékeket, amíg nem túl késő. Izgatottan néztem végig a munkások utolsó simításait az épületen és környékén a nyár utolsó napjaiban, és várva vártam az érkező gyermekeket. A legnagyobb megdöbbenést az okozta számomra, amikor kiderült, hogy mindössze három tanár vállalta a gyermekek tanítását. Nem akar a többi felnőtt elszakadni az internettől, tv-től, és egyéb városi zajoktól, cserébe a fákért, friss levegőért, a nyugalomért, és a lehetőségért az őszinte beszélgetésekre. Két angol férfi, és egy magyar nő volt a tanári listán. Amikor a tanítványok is megérkeztek, kiderült, hogy ők nem is annyira gyerekek, 16 és 18 közötti fél felnőttek, akik egyáltalán nem örültek a lehetőségnek, hogy ide kerülhettek.

Amikor a lábaimhoz ült két lány,- már nevüket is tudom- Tina és Amarilla, így beszélgettek:

-Azt hittem csak a múlt században volt divat a száműzetés, de szüleim újra értelmezték a kínzás fogalmát- mondta Amarilla

-Igen, mindenképpen meg kell szöknünk innen, hiszen minden egyes itt töltött nappal egyre több mindenről maradunk le. Itt nem történik semmi érdekes, nem halljuk a világ híreit, nem tudjuk mi a trendi, mi a divat - válaszolta Tina.

Szerencsére nemcsak én hallottam ezt a szóváltást. Ott volt a közelben Anna is, a magyartanárnő, akit úgy láttam, hogy elgondolkoztatták a hallottak.

Másnap hajnalban Anna jelent meg a kertben, és naplót kezdett írni. A közelembe ült le és így rálátásom lett a jegyzetére.

"Első nap a pokolban. Így kezdik a gyerekek a bemutatkozó órát. Nem tudom, miért vagyok itt, nem tudom, hogyan szólhatnék hozzájuk, amikor nem érdekli őket. Csak egy hülye felnőtt vagyok nekik, akin átnéznek. Egy célt tévesztett palackba zárt üzenet lennék? Levegőért kapkodok egy olyan világban, amit már nem az oxigén tart életben, hanem a mindenféle maszkok, amiket magukra vesznek az emberek. Nem azért lettem tanár, hogy a könyvek tartalmát a gyerekek fejébe verjem. Ha érdekli őket, azt elolvassák maguknak, ha nem, akkor úgysem tudok mit tenni. A valódi élet élésére szeretném megtanítani a fiatalokat. A tananyag bennük van, csak meg kell tanulniuk olvasni a saját nyelvükön. Bárki a világban élhet boldogságban, ha megismeri és megtanulja a benne rejlő leckét. Az élet nem osztályoz, de folyamatosan teszteket ad. Néha észre sem vesszük, amikor elbukunk, vagy éppen sikerhez érünk. Nem vehetem észre helyettük, de valahogy a tudtukra kell adnom..."

Ekkor döbbentem rá, hogy nem csak én vagyok megkötve, mert szobor vagyok, hanem a hús-vér ember is, akinek lelke, értelme van, mégsem tud csodát tenni..., amíg egyedül van. A csoda csak összefogással születik meg.

Amikor Anna abbahagyta az írást, hátrahajtotta a fejét és lehunyta a szemeit. Nagyon fáradtnak tűnt, hamarosan el is szenderedett. Még arra sem ébredt fel, amikor jött egy fiú csapat és színes bogyókkal kipingálták az arcát... megsajnáltam őt, szegény még az órájáról is elkésett.

Ezt írta:

"Mennyit kell szenvednie egy nőnek, csak azért mert nő? Mikor növünk már ki ebből? Szinte hihetetlen, hogy már az első héten sikerült szinte mindenkivel összevesznem. Mr. Matt a matek tanár kollégám arról tartott kiselőadást, hogy miért nem én szervezhetem meg a tervezett kirándulást. Végül átadtam neki a lehetőséget, hogy legyen egy kis szabad időm, hátha az alatt ki tudom gondolni, mi az a módszer, mi az a terület, ahol el tudom kapni a gyerekek figyelmét és végre úgy tudok szólni hozzájuk, hogy meg is hallgatnak."

Már szokássá vált, hogy Anna minden nap a lábaimnál naplózott. Én pedig akarva, akaratlanul bele- látok az írásába. Mindvégig azt kívántam, bárcsak ő is belém látna... Tegnap elkezdett tisztítgatni és leszedte a csigákat a hátamról, amik szinte már elleptek és lemosta az ételmaradványokat is az oldalamról, mert néhány gyerek engem büntet, ha nem ízlik neki az étel. Anna hangosan gondolkodott, miközben tisztogatott.

"Bárcsak elmondhatnám nekik, mindazt, amit én már megtapasztaltam az életben.

- Írni csak az üres lapra lehet, miért nem írod le mindezeket, lépett mellé James, az irodalomtanár.

- Ó, helló James, észre sem vettelek.

- Sok mindent nem veszünk észre. Például én eddig ezt a szobrot észre sem vettem.

- Nekem a legjobb barátom lett. Egyébként leírom a gondolataimat, de nem szoktam senkinek megmutatni.

- Pedig, lehet, hogy meg kellene mutatnod, mert az írás a legcsodálatosabb kommunikációs forma, hogy megtaláljuk azokat, akiket keresünk. Apropó, azért kerestelek, mert szeretnélek meghívni, teázni. Tudod, angol vagyok, és mi általában társaságban teázunk. Rád gondoltam, hiszen, Mr. Matt nem lenne a legvonzóbb társaság, még azt is megtiltotta, hogy Haroldnak szólítsam.

- Ezt én is megkaptam... persze, megyek szívesen, nagyon szeretem a teát.

A folytatást nem láttam, de azt igen, hogy Anna pár nap múlva így írt a naplójába: "Ki kellett sírjam magamat a vállán. Nem is akartam felemelni a fejemet, hiszen sohasem éreztem magamat ennyire biztonságban, de a valóság visszahúzott a földre..."

Majd hirtelen nagy robaj és füst szállt ki az egyik teremből és mindenki kiszaladt az iskolából. Kiderült, hogy csak egy kémia órai baleset, mert Mr. Matt figyelmetlen volt, de szerencsére nem történt komoly sérülés. Szerettem volna tudni a folytatást, reménykedtem, hogy Anna visszajön írni, de nem tette. Jamessel ment el és a naplóját otthagyta a földön a lábaimnál. Nem jött egy teljes hétig, az őszi levelek pedig már teljesen beborították a füzetet. Csodálkoztam is, hogy ilyen könnyen feladta szíve vágyait, terveit. Majd egy reggel borítékokat hozott magával és elhelyezte mögöttem. Nem hittem a szememnek, nem is értettem, hogy mi történik. Mikor azonban leporolta, és kinyitotta a naplóját, lejegyezte, hogy mivel volt elfoglalva az utóbbi napokban. Anna álmában meglátta a múltat, azt, hogy hogyan segített Abigél szobra annak idején az öreg tanár úrnak a lányok tudtára hozni az üzenetét. Világossá vált Annának, hogy neki is ezt kell tennie, hogy az elkanászodott generációt tanítani tudja. Anna tehát leírta a leckéit, és remélte, hogy aki elolvassa, az megérti a tananyagot.

5 lecke volt, 5 borítékban, 5 különböző színben, 5 különböző számmal jelölve. Ezzel kezdődött el az igazi oktatás.

Három lány talált rá a levelekre. Tina, aki szerette, ha folyton ő van a középpontban, Amarilla, aki divatőrült volt és minden modern dologról tájékozott, valamint Salon, aki evészavarából gyógyult fel. Nem tűnt egy világmegmentő szupercsapatnak, de reméltem, hogy Anna szavai megérintik őket és a szavak bejutnak a kemény maszkok alá.

-Hű, nézzétek! Mennyi szerelmes levelet kaptam! Melyik most a legmenőbb szín, Ami? Azt olvasom először!- mondta Tina

-Miből gondolod, hogy a tiéd? A múltkor jót beszélgettem Peterrel az evésről, szerintem ő írta nekem!- vágott közbe Salon.

-Salon Te mindenkivel az evésről beszélsz. Tina, szerintem az egyest kellene először felnyitnod, bár elég snassz ez a kék. Nyáron még elment, de ki hord ilyet ősszel?- szólalt meg Ami.

Első lecke:

" Kékség. Légy kék, akárcsak a tenger, az óceán. Hatalmas, folyton hullámzó és változó. Terülj el, de ne félj visszahúzódni sem. Legyen benned élet, de legyen benned só is, ami összehúzza a szájat. Érj össze az éggel és alkosd meg a tükörképét! Légy lent a földön minden, amit álmaidban látsz magad felett lebegni. Nem kell értened szavaimat, csak érezd neked mit jelent a kékség. A kék a béke színe. Először békülj ki magaddal és a világgal. Fogadd el azt, amin nem tudsz változtatni, és dolgozz azon, amin tudsz. Így kezdődik minden. Lefektetjük az alapokat és erre fogunk építkezni. Olvassátok el a soraimat, de a színeteket kövessétek. Ezek a szavak, csak a korlátok az utadon, hogy nehogy elvétsd az irányt. Támaszkodj rájuk, és tarts ki akkor is, ha nehéz. Hidd el, csak úgy lehetsz teljes, ha kibékülsz sorsoddal, és feloldod a lehúzó láncok bilincseit. Mindegyikőtöknek az az álma, hogy nagy legyen. Ne szűkítsd az esélyeidet a helyhez való ragaszkodással. Növekedj az égig és még tovább, úgy mint a kékség, nem tudjuk meddig tart. Szabad vagy, ha nem zárod be magadat a lelked börtönébe a neheztelésekkel. A rácsok szétnyílnak, ha kékké válsz. Mozogj úgy, mint a nagy víztömeg. Te is cseppekből épülsz fel, ismerd meg érzéseidet és gondolataidat, melyek összessége a te kerek egészed. A kék bolygónak, légy te is része."

Miután elolvasták a levelet, mindhárman könnyezve ölelték meg egymást.

Az első lépés megtéve. Az első üzenet feladva. Az első munka kihirdetve. A lányok egymásra néztek és tudták mit kell tenniük.

Megbeszélték, hogy minden hónapban kinyitnak egy újabb borítékot, és egész hónapban annak tanítása szerint élnek. Nagyon tetszett nekik, hogy végre képesek valamire. Hiszen a béküléshez nem kell tudni a szorzótáblát, sem az abc-t. Úgy érezték, hogy végre tudnak valami jót tenni, ami örömmel töltötte el őket. Úgy gondolták, hogy a levelek feladója egy titkos hódolójuk, aki az erdőben él és a fák közül figyeli őket, aki szeretné, hogy boldogok legyenek, és segít megtalálni az irányt az élet zűrzavarában.

-Salon így szólt: Már kezdek békében lenni önmagammal, és azt hiszem mindig lesz rajtam valami kék, ami emlékeztet a megbocsájtásra, ha kialakulna egy viszályos helyzet.

-Köszönjük drága kékség, hogy elküldted azt az embert, aki tudtunkra hozta mindezeket- zárta az eufórikus hangulatot Tina.

Nagyon jó látnom, ahogy az első hónap elteltével mennyire kiegyensúlyozottabb lett a helyzet az iskolában. A lányok viselkedése hatott a többi diákra is. Én pedig belülről nagyon mosolygok. Bárcsak szétfeszíthetném a sziklakemény arcomat!

Anna büszke magára, és alig várja az első félév végét, hogy a gyerekek elvigyék a családjukba, különböző országokba a tanultakat. Hogy tovább adják mindazt, amit sokan már elfelejtettek. Tanulni sohasem késő. Ők lesznek azok a gyerekek, akik talán elkezdik felépíteni a béke földjét.

Október beköszöntével a lányok izgatottan nyitották fel a második borítékot. A kettes számmal jelzettet, ami a békén alapszik, és színe a piros.

Második lecke: A piros. Légy piros!

"Energia, magabiztosság, tűz. Mi minden jut még eszedbe a pirosról? Találd meg az életedben a tüzet. Mi az, ami meleget és fényt ad a lelked számára? Mi az, ami olyan fontos számodra, hogy nélküle nem lennél ugyanaz az ember? Ez a te tüzed, ami lobog benned és üzemanyagként visz tovább a hosszú úton. A tűz forró és veszélyes, elégethet mindent, ha nem vigyázunk rá. Ismerd ki a tüzed, használd fel a jóra, de ne engedd, hogy elvegye feletted az irányítást! Nem véletlenül jelzek színekkel, nem viccből hozom fel a tüzet példának. Arra szeretnélek késztetni, hogy gondolkozz. Légy abban biztos, hogy fontos vagy, számít az, amit érzel, amit gondolsz egy dologról. Örülnék, ha a tanórák keretein belül is meg tudnátok tanulni mindezt, de ott mégsem tudnak így szólni hozzátok. A piros szín egy nagyon erős szín és igazán érzéki. Fontos, hogy ti is erős érzelmi alapokon álljatok. Mindenkinek mást üzen a piros szín. Én azt mondom vele, hogy találd meg a szenvedélyedet! Sokszor talán a fájdalmak tudják megmutatni, hogy mit szeretünk igazán. Amiért szenvedni tudunk, az valóban fontos számunkra. Ne féljünk a sebektől! A piros egyszerre a vér és a szív színe, hiszen a vér tölti fel a szívet. A lelki szívünket is fájdalmak tölthetik ki, azok a dolgok, amelyeket a fájdalomig szeretünk. Csak, hogy néhány példát említsek: a család, a barátunk, a zene, a sport, bármi, amit kedvvel és örömmel csinálunk. Attól leszünk azok, akik vagyunk, amit teszünk. Tehát ne féljünk nyomot hagyni és jellegzetes piros színné válni! Ha az első leckét teljesítettük előnyben vagyunk, vagyis ha békében vagyunk magunkkal, akkor ki is merjük mutatni magunkat. Építsük a kékre a pirosat, rajzoljunk az égre rózsákat! Ez a feladat azért fontos, mert vele a másik valódi énjét látjuk. A rózsán is van tövis, és lehet, hogy megszúrjuk majd egymást, de az illat mindenért kárpótol. A sikerért kockázatot kell vállalnunk, a piros ennek is a színe. Ahhoz, hogy szebb világot hozhassunk létre, magunkkal kell kezdenünk. Ehhez segítség az első két lecke. A megbocsájtással kialakítjuk a békét önmagunkkal és a világgal. Majd megkeressük a lángunkat, ami nem más, mint a tehetségünk, a tudásunk, hogy építsük a világot. A tengervíz elmossa a piszkot, a tűz meggyújtja a fát, hogy az önmagát feláldozva fényt, meleget és energiát adjon az embereknek. A jó emberek tüzéből, tehetségéből nyerhetünk mi is energiát, inspirációt, hogy sose adjuk fel! Figyeljünk oda egymásra!"

-Tudod, sose vettem észre, hogy mi az én tüzem, vagy, hogy én is ragyoghatok. Viszont gondolkoztam az utóbbi napokban a második lecke sorain..., kezdte Amarilla

-És mire jutottál?- vágott közbe Salon.

-Semmire, úgy értem tényleg semmire. Csalódtam és ideges lettem, sírtam is. Nekem még soha senki nem mondta, hogy tehetséges lennék valamiben,-mondta Ami.

-Ugyan már, biztosan csak nem említették meg, csak gondolták, folytatta Salon.

-Te tudod, miben vagy jó Tina?- kérdezte Ami

- Hát persze... Mindenben, nevet Tina, vagyis semmiben sem vagyok rossz.

-Könnyű annak, aki tudja miben jó, meg is akartam írni ezt a tanítónknak, de csak a piros ceruzámat találtam meg, ezért rajzolni kezdtem. Először tüzet, majd egy tűz által inspirált ruhát... mondta Ami.

-De jó! Mutasd meg!- kérte Tina. Amarilla egy csodaszép, kidolgozott rajzot húzott elő a táskájából.

-Azt hiszem neked divattervezőnek kell lenned, neked ez a tüzed- kiáltotta Salon.

-Büszke vagyok rád,- veregette meg vállát Tina, majd megölelték egymást, és eltervezték, hogy segítenek Aminak megvarrni a ruhát.

-Végre tudom, ki tervezi meg a Halloween jelmezemet, kiáltotta Tina. Már csak egy hét van novemberig.

Másnap nagy örömömre Anna és James pihent meg lábaimnál.

-Azt hiszem nagyon jól halad a terved, a lányok már nem versengenek durván egymás között, mint régebben, - mondta James .

-Igen, és ez hat a fiúkra is, már ők sem veszik olyan véresen komolyan a focit.

-El kellene mennünk, megünnepelni az eredményt. - mondta James -Rendben, válaszolt Anna.

A sikeres Halloweeni parti után, melyben, Ami kifejthette a benne rejlő tüzet, elérkezett a november. Itt az ideje, egy újabb boríték felnyitásának, a hármassal jelölt és sárgára festett a következő.

Harmadik lecke:

"Süss fel nap! Légy sárga! Itt az ideje annak, hogy felébredjünk. Ne csak a képzeletünkben éljünk, lássuk meg a valóságot, vagyis mindazt, ami a világban van. A háborúkat, az afrikai éhezést, az ázsiai túlnépesedést, az arcát alakító Európát, a kételyekkel teli Amerikát. Letagadhatjuk, eltakarhatjuk a gondokat, de ez a tényen nem változtat. Itt élünk, meg kell oldanunk a problémákat, fel kell vennünk a harcot a jóért. Eddig csak magadért harcoltál, a saját igazadért. Eljött az ideje fényt vinni az életbe! Ne zárd be magad a sötét szobába, nyisd ki az ajtót a sárgaságnak. Érezd, és lásd, ahogy a te bőrödet is megvilágítja, megmelegíti. Te is itt vagy, Te is ember vagy. Emlékeztessen erre a sárga, és arra, hogy mosolyogj, hiszen minden smile feje is sárga! J "

A lányok először összezavarodtak attól, hogy nekik kellene megoldani a világ problémáit? Megvan nekik a maguk baja..., az sem egyszerű. Kicsit kétségbe is estek, amíg rá nem jöttek, hogy a világ, ahol oly sok a gond körülöttük van, benne élnek. A dolgokat ott kell elvégezni, a problémát ott kell megoldani, ahol keletkeznek. Kicsiben kezdték: kölcsönadták telefonjukat annak, akinek nem volt, kibékítették a haragban lévő testvérpárt..., és elkezdtek tudatosan figyelni a környezetvédelemre.

Nem mindig ment egyszerűen. Sokszor elfelejtkeztek arról, hogy ezt azért teszik, hogy mindenkinek jobb legyen, saját döntésükből. De ha le is ment a Nap, másnap mindig feljött újra és fénylett, és rálátást kaptak arra, hogy miért is olyan fontos Látni.

-Nem akarok decembert- szomorkodott Ami.

-Miért?- kérdezte Tina

-Sosem voltam még távol az otthonomtól a családom nélkül Karácsonykor -, mondta Ami-

-Én sem, de talán ezért egy szép lehetőség, az ami itt kialakulhat. Új emberekkel lehetünk, és egymás családjává válhatunk, ha csak egy kis időre is. Azután pedig januárban, a félév végén mind hazamehetünk. Addig pedig gyűjthetünk élményeket, melyeket elmesélhetünk nekik, és talán sosem felejtjük el, - biztatta Őt Tina.

-Igazad van, köszönöm, ez nagyon jól esett. Hihetetlen, hogy pár biztató szó milyen változást eredményez. Most már alig várom a decembert! - mosolyodott el Ami.

Ha várják, ha nem, immáron az összes levél lehullott a fákról. El kell búcsúznunk az ősztől, mert beköszöntött a tél, az új hónap, az új évszak, az új feladat a december.

Negyedik lecke: Fehér

"A fehér mindig egy új kezdet, egy üres lap, a végtelen lehetőségek halmaza. Ahogy a hó lefedi az egész tájat, mint tiszta abrosz az ünnepi asztalt, nekünk is úgy kell megtanulnunk betakarózni az örömmel. Vegyük észre, ha sikereket érünk el. Ünnepeljük meg a kis lépéseket is, ugyanis ezek vezetnek minket a nagy úton. Emlékezzünk arra mindig, hogy kerüljünk akárhová is, történjen bármi, mindenből van kiút és ott az újrakezdés lehetősége. Nem írhatjuk le a saját esélyeinket. Ha más már nem is ad nekünk több esélyt, mi még adhatunk magunknak. A fehér emlékeztessen arra, hogy tiszta vagy és még tisztább is lehetsz. Meszeld le az összes kritikát a múltadból. Higgyetek abban, hogy tudjátok kezelni a bennetek lévő erőt, ami hatalom. Ha elfáradtatok, nyugodtan pihenjetek. Ezt is üzeni a fehér. Mindenkinek kell a feltöltődés és a kikapcsolódás. Ahhoz, hogy még jobbak legyetek, még többet tudjatok, álljatok meg egy pillanatra, és koncentráljatok csak arra ahol, és akikkel vagytok. A december egy csodálatos hónap. Legyetek ott minden percében. A fehér csak egy árnyalat, a legvilágosabb. Ha a világ fehér, megfakult, legyetek ti a színei. Télen a hó fedte táj miatt a sok szín nem tereli el a figyelmet, ilyenkor figyeljetek egymásra. Egymás jelenlétét jelző hangokra, a természet hangjaira. Hunyjátok le a szemeteket és hallgassátok a világot, és lássátok meg a tisztát. Egy kicsit gondolkodjatok még a fehérben."

Ha lehetnének érzéseim, akkor örömet éreztem volna ebben a hónapban. Mindenki megtalálta a helyét a csapatban, az iskolában, az erdőben. A karácsony igazán családiasan telt. A legszebb esemény viszont a szilveszteri bulin történt. Éjfél előtt a lányok felszólaltak, hogy beszámoljanak a titkos tanárukról, a levelekről, a leckékről. Úgy érezték, hogy szükség van arra, hogy mindenki tudjon a kezdeményezésekről, és bárkit szívesen várnak a csapatban, a béke és szeretet csapatában.

Tina szavaival élve:

-Legyünk egy hatalmas színkavalkád, szivárvány, de előbb értsük meg a színeket! Fogjunk össze, és ismerjük meg egymást!

-Nyissuk ki együtt az utolsó borítékot és próbáljuk meg beépíteni életünkbe a tanítását- szólalt meg Salon

-Mi lenne, ha ez lenne mindannyiunk közös újévi fogadalma? Az, hogy tanulunk attól, aki ilyen értékes üzenetet oszt meg velünk- kérdezte Amarilla.

Erre pedig mindenki éljenezni kezdett.

Ha lehetne, a szám fülig érne, a szemem könnyes lenne..., de én csak nézek és hallgatok. Engem senki sem vesz figyelembe, de azért nem olyan rossz ez a szerep.

-Nem akarod elmondani nekik?- kérdezte James

-Mit?- válaszolt Anna

-Ugyan már, tudod! Hogy te állsz a levelek mögött.

-Úgy gondolom, jobb lenne, ha nem tudnák meg, szerintem így a legjobb.

-Talán igazad van, elveszne a varázs...

A hó elkezdett szemerkélni, és Anna haján megcsillantak a hópelyhek, mint gyémántok a nap fényében. Alig pár perc maradt az évből. Nyáron még álmodni sem mertem volna erről, de most boldogabb vagyok, mint valaha. A gyerekeket érdekli a mondanivalóm, és nem vagyok többé magányos sem. Köszönöm, zárta le Anna a kint töltött órát, majd bementek Jamessel az iskolába az óra és évváltást ünnepelni.

5 4 3 2 1 Boldog Új Évet!

5 lecke:

"SZERESS"

Ez a hét betű állt a papíron különböző színekkel írva a hófehér háttéren.

Minden elindul valahonnan, de nem juthat el sehová, ha nincs benne szeretet.